Beérkezett pályaművek

Bíró Ernő (Kolozsvár)

Sorba álltunk...

Édesanyám, a lánytestvérem, jómagam és Péter bácsi a nagybátyám, valahol a sor közepe táján álltunk. Négyes sor volt, egyszerre tíz embert engedtek be a boltba. Fejenként két, negyedkilós kávéért álltunk. Kávé?! Szóval: "Cafea cu năut"! Utcanyelven neutronos kávé. Aki kijött, szaladt a sor végére, hátha még elkapja a második kört.

- Ejsze valami bombapor van benne adaléknak! - jelentették ki többen is a sorban állók közül. De az izét már ismerték, nem volt rossz. Ugyan már, ki ismerte a jó kávé ízt. Esetleg azok akik két évbe egyszer kimehettek Magyarba, és egy jószívű házigazda megkóstoltatta velük a COM-PACK csomagolású kávét. Nem volt az sem bécsi, de mégis kávé volt.

Ezt a năut-os kávét 25% kávéból és 75% pergelt árpából összeőrölve készítették a Feleacul nevű cukorgyárba, onnan tudom, hogy a szomszédunk ott dolgozott mint víz-gáz szerető, és hat hónaponként oda tették őket, hogy takarítsanak az árpa pergelő részlegen, amelynek a fala fekete lett a pergelési koromtól.

Szó szót hozott, mert ugye amikor az ember másfél óráig araszol előre, percenként öt centit a sorba, valamivel csak el kell üsse az idejét. Attól ugyanis ha egy országban diktatúra van, az ember, úgy általában mint faj, társas lény marad.

Péter bácsi, a nagybátyám, amint mondtam, ott volt mellettünk. Jóra való becsületes ember, csak egy kicsit szabad szájú. Mondom csak egy kicsit, de ahhoz éppen elég, hogy amikor a kétezer lej körüli fizetés szóba jött és kiszámoltuk, hogy ha 57 lej egy ilyen csomag kávé, akkor a híres százast, amit hajdanán csak úgy húztak bele a cigány vonójába a grófok, bárók s nagyurak, meg kellett még toldani 14 lejjel, hogy a két csomag kávét kiválthasd.

- Szóval, mondom én jó emberek, ma száz lej már nem pénz! - fakadt ki Péter bácsiból a keserűség. A sorba ugyan egymás mellett araszolgattunk és diadalmasan be is jutottunk. Megkaptuk fejenként a két csomag kávét, s azzal pucolás a sor végére. Csakhogy egy bőrkabátos forma úriember, aki előttünk volt a sorba, megvárta Péter bácsit és valamit mondott neki, megegyeztek egy másnap reggel 7 órás találkába és az úriember elment dolgára. Péter bácsi elsápadtan elindult hazafelé.

Amikor hétvégén felnéztünk Péter bácsiékhoz a szokásos szombat esti römi parti ürügyén, édesanyám próbálta kipuhatolózni, hogy ki volt az úriember és mit akart.

- Semmi fontosat, csak egy munkamegbeszélésre jöttünk össze, adott nekem munkát, sokat.

Megértettük, hogy nem ránk tartozik, s folyt a römizés hajnalig, besötétített ablakokkal, reggel hét felé hazamentünk. Este tíz után és reggel hat előtt, nem volt tanácsos az utcán járni, mert mesebeli történeteknek lehettél a főszereplője, például találkoztál a "kecskével és a három gidóval", így nevezték felénk a gyalog járőröző rendőrt és a három rendőrkatonát, akik minden "kecskét" mindenhova követtek, hogy egy helyben meglegyen az IQ szint és meggyőzőerő.

Sok szombat, sok römiparti, változatlan diktatórikus monotónia, amikor az egyik alkalommal Péter bátyám elővett egy üveg pezsgőt. Minket a gyerekeket átküldtek a gyerekszobába, s találgattuk, hogy mit ünnepelnek a felnőttek, hisz ma nincs se névnap se születésnap. Annyira piszkálta a fantáziámat, a felnőttek bezárkózása, hogy otthagytam az "Ember ne mérgelődj - Nu te supăra frate" játékot és a WC-re mentem, mondván, hogy nagydolgom lenne.

Az előszobába sötét volt, felkapcsoltam a fürdővillanyt, kinyitottam és visszacsuktam a fürdő ajtót, és odatapasztottam a fülemet a felnőttek szobájának ajtójára. Amit kellett azt éppen hallottam.

- Képzeljétek, - mondta Péter bácsi - ma azt ünnepeljük, hogy befejeztem a munkát, amit annak a bőrkabátosnak végeztem.

- Nocsak, annak az úrnak, milyen munkát? - csodálkoztak rá a többiek.

- Nem volt az úr, hanem elvtárs, azért hivatott másnap reggel hétre a rendőrőrsre, mert azt mondtam, hogy: a száz lej nem pénz.

- Na és megvert?

- Nem, de inkább vert volna! Képzeljétek, odatett, hogy minden hétköznap reggel bevigyek 25 banit az őrsre, hogy tanuljam meg mennyi sok pénz, a száz lej. Ma reggel volt a négyszázadik munkanapom. S el se hiszitek, de visszaadta egy összegben a százast, csak megfeddett, hogy a pénz értékére többet sehol ne tegyek megjegyzést. Bánatomba s félelmembe, abból a százasból vettem ezt a pezsgőt. Egészségünkre!

Wertheim-kassza

A hétfőn reggeli nap már régen ráköszöntött a kovácsműhely udvarára. No, azért nem csak oda, hanem az egész falura is. A kovács vígan, dúdolászva kapcsolta be a fújtatót, készült egy pár ekevas megverésére. A szén izzott, parázslott, a vasak már pirosodtak, amikor egyszerre csak elsötétült a műhely padlója. Ha nincs napfogyatkozás, - gondolta a kovács, - akkor valaki most érkezett és elállja az ajtón beszűrődő fényt. Azzal megfordult és a szeme sarkából belehunyorítva a fénybe, szembenézett a jövevénnyel, aki csak ezt várta, hogy megszólalhasson:

- Adjon Isten jó napot, István bácsi!

- Adjon Isten, fiam neked is, na hogy s mint, s mi járatban? - kérdezte a kovács az ajtóba érkezett szolgától, Jancsitól, akit a községházáról szalasztottak hétfőn reggel, egyenesen a kovácsműhelybe.

- Jaj, nagy baj van István bácsi! A kolektív - termelő szövetkezet - irodájába nagy muri volt szombaton, s az elnök meg a titkár mentek el utoljára, miután én takarítottam. Rajtam keresik a kulcsot a bejárati ajtóhoz. Tudja a vasajtóhoz, amit a tavasszal azért készíttettek István bácsival, hogy ne lehessen berugni, mint a faajtót. Valamelyik a kettőjük közül, gondolom, amelyik utolsónak jött ki, behúzta maga után az ajtót, s a kibiztosított kattanózárat már nem lehet visszanyomni. Szerintem a kulcs benn van az irodában az asztalon, de nem jöttek rá az ökrök, hogy mit csináltak, mert szombaton este mind a kettő rendesen be vót pityókázva.

- De jó, hogy jöttél, Jancsi fiam, kapd csak fel a kisebbik nagyverőt onnan az ülő butykója mellől, s üssed amikor irányítom. - Jancsi, aki suhanc korában inaskodott a nyári vakációban a kovácsműhelyben, tudta, hogy mi az irányítás. A kovács kiveszi az egyik ekevasat a tűzből, s a kilós forma kézi kapáccsal elkezdi verni az ülő szarvát, ütemesen hívja dolgozni a verőt: bing, bing, bing, amire lesújt a verő: bang, s válaszol a kézikalapács, hogy: bing. S azután folyik a párbeszéd a két kalapács között, fülsiketítően sír-zeng az üllő: bing-bang, bing-bang, bing-bang, s a piros vas alakul a kovács akarata szerint. Egyik fele vékonyodik és nyúlik, a közepe gömbölyödik, pont olyanra, amilyenre egy ekevasnak formálódnia kell. Amikor a nagyolás megvan, a kézikalapács megálljt parancsol a nagyverőnek, végigcsusszanva az üllő szarván: bing-biiiiiing, a nagyverő veszteg marad fenn a levegőben, s az ekevas visszakerül a tűzbe. A második vasat is megdolgozzák, majd Jancsi leteszi a verőt. A kovács végez még két rend simítást az ekevasakon, s beledobja őket a hideg vizes vederbe edződni. A többi majd úgyis a köszörű dolga, s leoltja a fújtatót.

- Hát, fiam, a kovács s a lakatos is meg kell éljen valamiből, mert az inspektorok csak amúgy szabják a 33% adót a nem létező magántermelésre, az engedéllyel rendelkező mesterembereknél, mintha az posztó volna, s szabni lehetne! Gyere menjük hát bajt nézni! - Azzal a kovács elővette a kopott bőrtáskáját, amelyikbe a kéziszerszámokat szokta tenni, ha el kell menjen a műhelyből, s beletett kalapácsot, patentfogót, kulcsokat, reszelőket, szóval amit gondolt, hogy szüksége lehet rá a munkánál, körbekötötte a bőrszíjjal a táskát, mert a zárja már rég elhullott. Jancsi előzékenyen elvette a táskát a kovácstól és elindultak a községházára.

Az ajtót körülállták már a póruljárt elvtársak, amire a kovács megérkezett. Nézegette az öreg, próbálgatta, de hát mégiscsak az ő munkája volt, nem lehetett ahhoz hozzáférni sem acél dróttal, sem vésővel, sem kalapáccsal, de még egy jól megtermett kötőtűvel sem. Úgy lapult az acél ajtókeret az ajtóra és olyan "pászentül" talált, hogy csak a hangyák tudtak a résen bejárni, de ők is két derékszögű kanyart kellett leírjanak. Csak egy nagy 20 mm-es furdancs mutatkozott a kovács megoldásképei között, mint egyetlen, akire a választás eshetne, de azzal oda a drága munka. Szorongtak nagyon az elvtársak, tördelték a kezüket, féltek, hogy kitudódik a dorbézolás, vagy... talán valami, ami még annál is rosszabb. A kovács faképnél hagyta őket, mondván, hogy megy haza gondolkodni, s ha kisütött valamit vissza fog jönni.

Betömörültek a nagyterem ajtaja előtti kicsi titkárságra a pórúljártak. Mindenkit kiküldtek "cigarettázni", hogy megbeszélést tartsanak. Hárman voltak: a kolektiv elnök, a titkár és a párttitkár. Várták a jegyzőt negyediknek a másik irodából. Ahogy bejött a jegyző, rögtön megindult a beszélgetés:

- Biztos a dolgában jegyző elvtárs, hogy elkölthetjük a pénzt?

- Biztos vagyok, hát! Most beszéltem a brassói ROMAN teherautógyárral és tisztán megmondták, hogy egy tehergépkocsi, amilyen nekünk kéne, kétmillióba kerül készpénzzel és kétmilliónégyszázezerbe átutalással.

- Milyen pofátlanok ezek, hogy egy Dácia hetvenezer, ők meg négyszázezret kérnek csak az árúforgalmi adóra. Titkár elvtárs, hogy is van ezzel az árúforgalmi adóval, hát mi nem szocializmusban élünk?

- Az úgy van, hogy a marzsiányoknál - Nagyszeben környéki hegyi juhászoknál - nincs kolektív, ezért velük készpénzbe seftel az állam. Ők a terepjárókat, a traktorokat, meg a teherautókat is árúforgalmi adó nélkül kapják - nekem úgy sejlik, mindha volna egy-két elszármazott marzsiány is a törvényhozók között. Nem kérhetnek tőlük árúforgalmi adót, mert nincs rá okuk, nem mondhatják azt, hogy később kapták meg a pénzt, mint az állami vállalatok közötti ügyletek esetén. Igaz, hogy a vállalatok ezt az adót később visszaszámolják a költségvetésükben, de minket ez most nem érdekel. Itt van a kétmillió a Wertheim-kasszába, csak nyissa már ki ez a vén kovács az ajtózárat.

- S hogyan gondolják az elvtársak az egész ügylet lebonyolítást? - kérdi a párttitkár.

- Nagyon egyszerűen, - válaszolt a jegyző. - Betesszük a kétmilliót egy bőrtáskába, egy olyan kopottba, mint amilyen a kovácsnak van. A motorinás hordóból tankolunk, s még töltünk ráadásnak három kaniszter motorinát, bevágjuk a kolektív gazdaság ARO-jába, s mi négyen meg a kolektív két sofőre, elmegyünk vele szépen Brassóba a ROMAN teherautógyárba. Bejelentjük a vásárlási igényünket, mintha marzsiányok lennénk, s megmutatjuk a készpénzt. Amikor majd a kiutalásos részlegre kerülünk, akkor kiállítják a készpénzfizetési számlát. Avizt - árúforgalmi tanusítványt - nem kérünk, s így nem is leszünk adósok a rajta megjelenő négyszázezer lejjel.

- Ez egészen biztos, jegyző elvtárs?

- Persze hogy biztos, megbeszéltem telefonon, a gyárral, hogy lehetséges. A múlt héten szerdán, beszéltem a mérai kolektív elnökkel, ők is így vették a vadonatúj teherautójukat, - s itt közelebb hajolt, halkra fogta a szót és felhúzta a rádiót, a biztonság kedvéért. - Nekik volt előkészítve húsz darab ötszázlejes borítékjuk, de hattal elintézték, hogy minden éber szem egy pillanatra lehunyódjon. A kolektív rendszer nincs benne az állami árúforgalmi körforgásban, ezért nem derül ki soha a turpisság. S ha megússzuk mi is hattal vagy akár tízzel is, a többit szépen elosztjuk négy felé, s hallgatunk mint a sír.

Közben a kovács kiötlött valamit otthon a műhelyében, igaz, hogy ez nem volt lakatos megoldás, de a szorult helyzetre való tekintettel ezt senki nem elemezte. Felvette a vállára a kilencfokú, hosszú létrát. Egy bicskával és egy kicsi harapófogóval leballagott az emeletes községházához. Még szerencse, hogy a kolektív iroda az emeleten volt, így nem volt rács az ablakain. Nyugodtan a falhoz támasztotta kívülről a létrát, felmászott és szép komótosan kikaparta a bicskával a gittet az ablakkeretből, majd kihúzogatta a szegeket és a külső ablakszem már a kezében volt. Ugyanúgy járt el a belső ablakszemmel is és egy félórán belül már bemászott mint egy hivatásos tolvaj, nyomtalanul az emeleti terembe. Belülről kinyitotta a zárt ajtót, s így zárt ajtón keresztül megérkezett a kétségbeesett elvtársakhoz a titkárságra. Azok addigra már mindent megbesszéltek, s nagyot néztek a belülről érkező kovácsra, megveregették a vállát és a jelenlevő kolektív elnök mindjárt fel is írt neki húsz pontot a munkáért, ami tíz kolektív napszámnak felelt meg.

Az öreg kovács vette a kicsi kalapácsot és szépen nyugodtan elkezte az ablakszemeket visszaszegezni az ablakkeretbe, amikor egy istentelen nagy ordítással bejött a párttitkár.

- Hol van a kulcs István bácsi?

- Melyik kulcs, titkár elvtárs? - kérdi alázatosan a kovács.

- Hát amelyikkel kinyitotta az ajtót!

- Kérem alásan, én a kezemmel nyitottam ki az ajtót, belülről, szabályosan, nem volt itt semmiféle kulcs, sem az asztalon, sem a padlón, én nem láttam semmi kulcsot! - Addigra már bejött a kolektív elnöke és a kolektív titkára is és nagy kerek szemekkel meredtek rá a kovácsra, mint aki tud valamit, csak nem akarja nekik azt elmondani.

- Ti, barmok! - ordított a párttitkár torka szakadtából, - csak nem zártátok be a kulcsot a Wertheim-kasszába?

Döbbenet lett urrá a teremben, mindenki mozdulatlanná dermedt a felismeréstől, kivéve az öreg kovácsot, aki tovább veregette az apró szegeket az ablakkeretbe, vigyázván, hogy az ablakszemeket el ne törje...

- István bácsi, - szólt nagy későre, felocsudva a dermedtségből a kolektív elnök, - ki tudja nyitni maga ezt a Wertheim-kasszát kulcs nélkül?

- Hát szó, ami szó, ez egy kicsit inkább tolvaj mesterség, mint lakatosság, de azért megpróbálhatom, - válaszolta a kovács, s újból faképnél hagyta őket, ismét mondván, hogy megy haza gondolkodni, s ha kisütött valamit vissza fog jönni. Volt már neki ilyen ügye egyszer, amikor egy Wertheim-kasszához egy létező kulcsról kellett másolatot készítenie.

Miután kiötlötte a megoldást visszament a községházára, be egyenesen az emeleti irodába, s egy sublerrel megmérte a kulcslyuk belvilágát, s belenézett a lyukba egy zseblámpával. Mozdulataiban szabályosan hasonlított egy betörőre, csak az öltözéke s a körülmények igazolták, hogy nem az. Újra hazament. Otthon elkészítette az ötfogú kulcs prototípusát, amelynek minden foga mozgatható volt és azzal, mint aki jól végezte dolgát visszament az elkészült szerszámmal a községházára. Sejtette, hogy egy ötfogú prototípusnak nagyon sok kipróbálási variánsa van, - szerencsére nem számolta ki, hogy szám szerint 3125 féle képpen lehet beállítani a kulcsprototípust, - de azért a tapasztalat azt mondatta vele, hogy próbáljon mélységeket mérni a subler farokléccével a kulcslyukban mielőtt az állítgatásokat elkezdené. Ezután elővette a titkos szerszámot, a fleiklugiba két oldallappal befogott öt kockaszeget és a franciakulcsot.

Gyermekkoromban mindig összetévesztettem ezeknek a cseh vagy német szerszámoknak a neveit, nekem egyre ment, hogy: dorni, fleiklugni, nogájzni, vagy letkolmi, mert ugye az első az lyukasztó, a második az kézisatu, a harmadik az nyitszegkészítő szerszám, a negyedik pedig forrasztópáka, de hát ugye az inasnak is meg kell tanulni valamit, mondjuk Pitágorász tétele helyett.

Tapasztalat ide, szerencse oda, de olyan harminc próbálkozás után, egyet kattant a kassza zárja s ezzel megvolt a két oldalsó szeg beállítása, olyan huszonöt pozíció kipróbálása után kattant kettőt a zár és már a két további szeg hossza is adott volt, ezután már csak öt lehetőség maradt s a harmadik már talált is. A zárban elfordult a franciakulccsal fogott fleiklugni, a Wertheim-kassza ajtókilincse elfordult, az ajtó kinyílt, s a kinyitott ajtón belül ott volt a kulcscsomó és a kétmillió lej csupa kék százasokban. A kovács még annyi pénzt soha életében nem látott, igaz, hogy a Wertheim-kassza is csak nagy ritkán, amióta kolektív lett.

Megölelték az öreg kovácsot az elvtársak, pedig elég olajos volt a munkaruhája. A kolektív elnök ott helyben felírt neki még hatvan pontot, pedig akár százat is megérdemelt volna. Az öreg kovács türelmesen megvárta míg az elvtársak lenyugodnak az első kör örömből, s akkor rájuk kérdett:

- Ezzel rendben volnánk? Mehetek haza?

- Mehet, István bácsi! Mulţumim frumos! Köszönjük szépen!

- Megkérhetem a jegyző elvtársat, hogy tartsa meg ezt a nagykalapácsot, így a lapos felével felfele itt a betonon?

- Szívesen, István bácsi! - Azzal a kovács rátartotta a fleiklugnit a nagykalapács laposára, s a közepes kalapáccsal akkorát ütött az acélszegekre, hogy azok mind eltörtek s szerterepültek. Ledöbbenve néztek rá az elvtársak s a párttitkár megkérdezte:

- Ezt miért csinálta, István bácsi?

- Hát nem ettem meszet elvtársak, hogy én innen elmenjek a kész Wertheim-kasszakulcs prototípusával, s aztán legyen mire feleljek, ha más elvtársak kérdeznek, hogy hova lett ez a sok pénz.

Lenyelték az elvtársak a burkolt célzást arra, hogy ők a tolvajok, s nem a kovács, de inkább elengedték a fülük mellett a megjegyzést. Csak miután elment az öreg kovács, akkor mondta ki a kolektívelnök az önkritikát:

- Elvtársak, ez a kovács akármelyikünk helyett megállná a sarat...

N. Sebestyén Katalin

Kikelet idusán

Felragyog a világ,

rügyek pattognak a fákon,

hírmondók kórusban dalolnak,

sövényen cinke szól, amott pacsirtaszó,

csiripel a sok veréb, rigó fütty a válasz.

Ezernyi hangot kiált a szél,

kitárul a kékszárnyú ég,

trillázva játszik a napsugár.

Tavaszi virág színes szirmát bontja,

békéjén végtelen csend lényegül.

Rendkívül tűz az aranyban játszó napfény,

kristályos párája lassan fellebben.

Napfényködön átizzik a sűrű ragyogás,

gonosz varázs lomhán tovatűnik,

lelkem kuszaságában mélyre ás,

s onnan a felszínre kerül.

Csillámporok messze szállnak,

amíg vaksötét éjszaka tovaillan.

Halvány fények szűrődnek át

megtörve az éjszaka szuroksötétjét,

lelkem is elindul csillagúton.

Éjfél elmúlt, pirkad az égbolt,

derengő hajnal közeledtét jelzi,

nyomában a fényes nappal.

Zsendül az erdő, új mézédes

illat terjeng, szelek szárnyán

üzennek az áradó vizek,

minden új kikelettel

felragyog tavasztükrünk.

Éji vallomás

Csillag, fénylő csillag az égen,

velem vagy, csakis nékem ragyogsz,

megvadulsz éjjel, szikrákat szórsz,

dübörögsz amerre lépdelsz,

angyalok könnyfátyolától

kísérve érkezel.

Csodálva nézem hogyan ébrednek,

találgatom üzenetük vajon mi lehet?

Éji látomás ezer-színben pompázva,

vallomása milliónyi szív-dobbanás,

melyet csak az égiek hallhatnak,

senki más.

Tiszta gyermeki mosolyról üzennek,

őszinte szerelmi vallomásról,

induló ártatlan életről,

megnyugvó, békés végállomásról.

Csillag, fénylő csillagözön...,

figyelem e milliónyi vallomást,

fénye alatt a sötétségbe

hinti hamuját a Hold.

Aranyszínű sarlója a sajtnak,

sötétségbe ásít a fekete végtelenbe.

Égiek felé nyújtom kezem,

miközben hálás, hallhatatlan fohász

dallama hagyja el ajkam.

F. Pusztai Karolina

Az új cipő

A nyári szünetet, az iskolás gyerekek a legelőn, a tehenek és a kis borjak mellett töltötték, eszükbe sem jutottak a tankönyvek. A pásztorélet, hozzátartozott mindennapjaikhoz, együtt vigyáztak az állatokra, egy legelőn, ahová aznap küldték őket.

A játék is meg volt, a lányok körjátékot játszottak, énekeltek, a fiuk rongylabdát készítetek. rúgták az alig gömbölyded alkalmatosságot. Kellő távolságból rá is láttak a tehenekre.

Szegények voltak mindannyian . Cipő az iskolába sem mindenkinek jutott a lábára, nemhogy a tehenek mellé nyáron .

Egy új gyerekcipő 1945 után a falusi suszternél is felért egy borjú árával. Még a módosabb szülők is legalább két számmal nagyobbat készítettek.

- Majd csak bele nő a gyerek!- mondták - nyáron nem kell máshová csak a templomba.

Lacika egyedüli gyermek volt. Édesanyja szerint megérdemel egy új cipőt, a másik már kicsi, mindig sírva fakad a fia, ha a lábára rángatja.

Vasárnap a misére fel is vehette a Lacika az új cipőt. Büszkén lépegetett benne a templomba a ministránsok között. Fényes fekete bőr, úgy csillogott a boksztól, hogy ha valaki közelről ránézett, bizony saját képét is meglátta benne. Irigykedve nézték a mellette álló gyerekek.

- Neki lehet, hisz nincsen testvére! - jegyezte meg valaki félhangosan .

Mise után gyorsan átöltözött. Ünnepi ruháját felakasztotta a vállfára, az új cipő nem szorította a lábát, el is feledkezett , hogy le kellett volna vetni. Közelről hallatszott a ház előtt elvonuló csorda élén haladó tehén nyakán kolompoló csengő éles hangja. Egy karéj kenyérrel a kezében szaladt az istállóba. A legelő kőhajításnyira volt a házuktól. A tehénnek meg sietős volt a legelészés. Ahogy elhagyták az istállót Gyöngyös gyors vágtába kezdett,hogy utolérje a csordát. Lacika meg szaladt utána, mire rájött, hogy a cipő a lábán maradt, már nem fordulhatott vissza.

- Itt egy vadrózsabokor, alá teszem, meg fog várni, míg behajtunk.

Fel sem merült benne, hogy valaki megláthatta, amikor eldugta a cipőt. Napközben vígan játszottak. Mezítláb voltak nem zavarta őket , szaladtak a jószág után, ha valamelyik elkóborolt a csordából. Lacikának is csak behajtáskor jutott eszébe a cipője. Hiába kereste, üres volt a bokor alja.

- Hova tűnhetett? Biztosan ide tettem!- mondogatta - s könnyeivel küszködve kereste.

Gyöngyös, mit sem törődött a gazdájával, hazament a csordával. Hosszúra nyújtott " bú-bú --val köszöntött be az udvarba.

Lacika édesanyja kicsit furcsának találta, hogy a tehén egyedül jött haza.

- Talán megszökött a legelőről?- kérdezte magától- kinézett az útra, s a többi jószágot is látta hazafelé vonulni. Érezte, hogy valami nincs rendben. Gyerekek a vidáman szaladnak a csorda után, a fia pedig sehol.

- Nem láttátok a fiamat, csak nem esett neki baja? - kérdezte

Az utolsó gyereket, aki ép a kapu előtt haladt el, futtában válaszolt a kérdésre.

- Nem, csak hátra maradt!

Lacika édesanyja bekötötte a tehenet, inni is adott a jószágnak, s még mindig sehol sem volt a fia.

- Utána kellene mennem! Mi van, ha mégis valami baja esett?

Megtörölte kötényében a vizes kezét, bezárta az ajtót és elindult a legelő felé.

Ahogy kilépett a kapun, megtorpant, síró maszatos képpel jött felé a fia.

- Mi baj?- magához ölelte, törölgette Lacika arcát.

- A cipőm, az új cipőm!- hadarta a fia.

Édesanyja nem értette mi is van a cipővel, a templomba a lábán volt. Mit csinált rosszul a suszter, ha már most gond van ?

- Mutasd fiam, mi van azzal a cipővel, hogy még a Gyöngyöst is meg engedted szökni a legelőről? Később is jöttél haza, mint a többiek!

Nem is várt a válaszra, hanem a cipőpolchoz ment. Az új cipő nem volt a helyén.

Lacika közben egyre csak sírt, töredelmesen bevallotta, hogy a mise után a lábán maradt az új cipő, s azt, hogy hová tette, meg az okát, amiért nem jött a többiekkel haza. Hűlt helye volt a cipőnek a bokorban. Hiába kereste, és kérdezte a társait senki nem tudott semmiről semmit.

- Oda borjú ára! - sírt az édesanyja - mostanában nem lesz fiam neked sem új cipőd!

Lacikát és az édesanyját, az édesapja már kisírt szemmel találta a konyhába!

- Mi történt, mi ez a nagy sírásrívás? - kérdezte.

- Édesapám elveszett az új cipőm, valaki elvitte a bokorból! - szipogott Lacika.

- Honét, a bokorból? Mit keresett ott az új cipőd ?

- Mikor kihajtottam a Gyöngyöst a lábamon maradt, csak a legelőn vettem észre, betettem a vadrózsabokor alá, valaki biztosan látta, mert hazafelé nem volt a helyén.

- Tudod fiam a régi és kicsi cipőd orrát kivágjuk! Abban fogsz járni, míg elő nem kerül az új, vagy míg nem telik egy másikra. -jelentette ki határozottan.

Lacika édesapja szomorúan ment ki az istállóba, megfejni a Gyöngyöst. Szegény tehén igazán semminek nem volt az oka, csupán éhes volt reggel, s ezért vette sietősre a dolgot.

A kis cipő soha nem került elő, pedig Lacika sejtette, hogy ki vihette el. Minden hiába, az csak azt állította, hogy járt a legelőn, de a cipőt nem látta. A következő cipőre, amit egy év múlva kapott, úgy vigyázott, mint egy kincsre.

Kovácsmester meg az adó

Bicsák bácsi, mint iparos kovácsként dolgozott. Adót szigorúan kellett fizetni. Szegény embernek alig volt a bevétele, no meg öregnek is tartotta magát, hogy ő még mindig adót fizessen. Gondolta lesz, ami lesz, kivár, hátha elnéznek felette.

Nem nézték el neki. Két adóügyi megbízottat ki is küldtek Nováról.

A kovács látja , hogy Konkoly a szomszéd két idegen férfival a műhely felé közeledik. Oda érnek a kovácsműhely elé. Bicsák bácsi nem várta meg, hogy köszönjenek.

- Konkoly, maga miért jött? Adja, meg a zsák búzámat aztán elmehet! Több beszélni valóm magával nincs!

Határozottan kitessékelte Konkolyt az udvarából,majd a két idegen félé fordult.

- Az urak,mért jöttek?

- Az adó miatt!

- Két hetes vagyok,meg asztán rok! Kutyát meg most nem tatok, tartottam eleget! Maguk elmehetnek !

Azzal visszafordult a műhelybe, kivette a tűzből vasat és ütemesen verni kezdte.

A két idegen egy darabig figyelték a kovácsot, aki mondandója végeztével rájuk sem nézett. A nagykalapács alól szikrák repültek a levegőbe, az izzószén orrfacsaró illata kiáradt a műhely nyitott ajtaján keresztül az udvarra.

Mit volt mit tenni, visszamentek Novára és elpanaszolták a dolgot. Nem értették milyen kutyákról beszélt az öreg, meg mit jelentett az, hogy két hetes, meg a rok.

A törvény az törvény, mindenkire vonatkozott. Helyben nem tudták elrendezni a dolgot, be kell hívni Novára a kovácsmestert.

Meg is jött az értesítés. A kovács ünnepélyes ruhájába öltözött, az urak előtt mégis csak tisztességesen kell megjelenni.

Belépett az irodába. Levette a süvegét.

- Hát akkor meggyüttem vóna! Mi az a nagy baj, amiért ide citáltak?Azt hittem az Urak odahaza megértették, amit mondtam.

- Tudja Bicsák bácsi, minden iparosnak kell adót fizetni!

- Tudom, de két hetes vagyok és rok!

- Nem nekünk fizeti ám, hanem a Magyar Államnak!

- Tudom, de akkor is csak azt mondom, hogy rok!

- Elveszítheti a kovácsműhelyét, ha nem fizet!

- Tudom,de keveset kerestem, nem gyut abú adóra, no meg itt is, meg most is csak azt mondom, hogy két hetes vagyok és rok!

- Az országot is fenn kell tartani!

Érveltek az öregnek, hátha jobb belátásra bírják.

- Tudom, de most is csak annyit mondhatok, hogy két hetes vagyok, kutyát nem tartok és rok!

Látták, hogy az öreggel itt sem mennek semmire. A kutyával nem foglalkoztak,mert a kiküldött urak a kovácsnak tényleg nem láttak kutyát az udvarába. Összedugták a fejüket és következő elhatározásra jutottak. Kiszedik az öregből a rejtélyes szavakat, kíváncsiak is voltak, hogy mi az, hogy két hetes, meg a rok.

- No, Bicsák bácsi most az egyszer eltekintünk az adójától, ha meg mondja mi az, hogy két hetes vagyok meg, hogy rok.

- Megmondom, én, ha Tekintetes Urak írást adnak arról, hogy nem kell adót fizetnem!

- Majd megküldjük az írást, csak mondja meg.

- Nem úgy van az, előbb az írást, ide a kezembe, aztán majd mondom!

Gyorsan megírták a határozatot, hogy Bicsák kovácsnak az évi adóját elengedik.

Az öreg a kezébe vette a papírost, elolvasta, megvakarta a fejét. Megnézte milyen messze van az ajtó, hogy ki tud- e érni addig, míg a hivatal emberei az asztal mögül felállnak, ha megmondja miről beszélt, mert bizony azon nyomba utána mennek, hogy visszavegyék az írást. Mindent rendben talált s lassan kezdett kihátrálni.

- Tekintetes Urak ! Köszönöm a jóságukat. Nagy bajban lettem vóna, ha ki kell fizetnem a járandóságom, mert akkor nem tudtam vóna a szenet megvenni.

A két hetes az azt jelenti, hogy én hetvenhét éves vagyok! A rok, meg azt, hogy szarok fizetni!

Ezzel feltette a kalapját és betette maga után az ajtót.

Az asztal mögött ülő urak elképedve hallgatták a kovácsmester szavainak jelentését. Egyikük fel is pattant a székéből, hogy utána eredjen az öregnek. Aztán meggondolta magát, rájuk is vonatkozott a törvény, amit az öregnek ígéretként tettek. Nem mentek utána, nem is követelték az adót, de jól megjegyezték a kovács szavait.

Természetesen a híre ment a faluban ,hogy a kovácsmesternek elengedték az adóját.

Kulcsár szabó fiatal volt, s úgy gondolta, ha a kovácsnak sikerült , miért ne sikerülne neki is. Nem fizetett. Nem jöttek ki hozzá, egyenesen behívatták Novára. Büszkén ment, most aztán ő is rászedi az urakat.

- Mondja Kulcsár úr, maga miért nem fizette meg az adóját?

- Hát, csak annyit mondok, hogy rok! - vágta ki büszkén.

- Micsoda!? Most, aztán amíg az adót ki nem fizeti, a cégtábláját is levesszük! Büntetést is kap a kihágásáért és a tiszteletlenségéért!

A többi iparos fizetett rendesen.

Az öreg Bicsák kovács, meg a fiatal Kulcsár szabó esetét, ki ahogyan hallotta úgy mesélte el a tollfosztóban. Ki többet tudott, ki kevesebbet.

Abban egyet értettek, hogy a kovács rafinált volt, addig ütötte a vasat, míg meg nem puhult. El is elengedték az adóját. A szabó ostoba volt, gyorsan elszakadt a cérnája, jól megbüntetették.

Hafenscher Viktória Priszcilla

Vihar

Mennydörgés rázza most a sötét eget

Lelkemen ki gyógyítja be a heget?

Villám cikáz át a végtelen éjen

Felbuggyan a harag, mi szunnyad mélyen.

Vészjóslón süvít a viharos szél,

Bennem olvad már a sivár, örök tél.

Olvad a jég, végül folyammá duzzad:

Régi sérelmeket szanaszét zúzzad!

Indulat folyójától reszket minden.

Acsargó bosszúmra ír sehol sincsen?!

Mi útjába akad, elsöpri vadul.

Csak feszült, síri csöndet kap válaszul.

Pozdorjává zúz mindent kegyetlenül.

Habjain vadul emésztő tűz hevül.

Fékezhetetlen indulat dübörög,

Sok emlék fejemben örvényként pörög.

Mikor az életre nem maradt remény

Vállon ragad egy határozott, kemény

marok, amely átmelegíti rideg

testem. Érzem, ahogy enyhül a hideg.

Mi ez, ki Ő? Hogyan s miért itatja

lelkemből kibugyogó vért? Kihajtja

belőlem a rút, kátrányos moslékot,

mocsarat, éles levelű zsombékot.

Oly csodás, oly meleg és bizsergető...

Mi ez a gondolat? én? szerethető?

Hisz eldobott magától, ki engem szült,

Bennem a szeretet sárba szenderült.

Szemeim égnek, édes könnyben úsznak.

Nedves földből felfelé karok húznak

a felszínre. Lehetőséget adva,

reményteli jövő felé mutatva.

De hát ki Ő, ki megérint? ki lehet?

és értem mégis miért és mit tehet?

Sok idő volt, hogy felismerjem végre,

és szememet felemeljem az égre.

Jézus Krisztus, szorosan fogod kezem.

Haragom békességeddel fékezem.

De miért kerestél? Miért hívogatsz?

Ily szeretettel engem miért fogadsz?

Éltemet számtalan sok bűn terheli,

szívem ólomsúlyú vétkekkel teli

nem vagyok méltó rá, hogy hozzám gyere.

ki az Isten, hogy béke a fegyvere?

Ő Megbocsájtás, Hit, Remény, Szeretet.

Hála, hogy foghatom őrző kezedet!

Szikla

Iszonyú módon görcsöl a gyomra. Izgul, talán fél is egy kicsit. De meg kell tennie! Igen, nincs visszaút. Mélyet lélegzik, leteszi a kis cédulát a konyhaasztalra, és elindul. Elindul könnyű hátizsákjával, amiben csak víz, és kedvenc könyve lapul. Persze az olvasnivaló felesleges a hegymászáshoz, ezt ő is tudja. De megnyugtatja, ha vele van. A könyvek a legjobb barátai, ha már az emberekkel nem volt szerencséje. Két bátyjával nem sokra megy. Sőt, ők kezdték csúfolni még régen, mert nem mert átugrani egy patakon, amikor az erdőben túráztak. Tény, hogy nem volt széles a meder, de 5 éves lévén Juli félt, hogy beleesik a vízbe. Minél jobban nevettek rajta testvérei, annál inkább inába szállt a bátorsága. Szerencsétlenségére közös baráti társasága volt fivéreivel, akik szintén velük mentek, és örömmel csatlakoztak a csúfolódáshoz. Egy kis faluban az ilyen rajt marad az emberen. Azóta eltelt már öt év és Juli önértékelése ezalatt egyre csökkent. Már szülei is alig látták, állandóan a szobájában olvasott, vagy az iskolában ült egyedül, lesütött szemmel.

Eléri a hegy lábát. Ahogy felnéz, megroggyan a térde. A hatalmas, sziklás meredély a hegy tetején lentről is jól látszik. Nekivág az útnak. A falu nagyjából 800 méterrel van a tengerszint felett, a hegy 2341 méter magas és meredeken emelkedik. Járt itt már máskor is, de csak pár órácskát sétált a hegy lábánál. Testvérei rendszeresen felmentek, de a nagy sziklameredélyre nem tudtak felmászni. Juli pedig elhatározta, hogy neki sikerülni fog, egyszer és mindenkorra bebizonyítva, hogy nem gyáva, nem béna, nem szerencsétlen, hanem ugyanolyan értékes ember, mint a többiek!

Térképre nincs szükség, egyértelműen halad az ösvény felfele, kanyarogva. "Vajon mikor veszik észre, hogy eljöttem? Feltűnik nekik a cetli az üzenettel?" - gondolkozott. "És utánam jönnek? Vagy otthon megvárják, míg hazaérek? Igazából mindegy." A sziklafal tetején, a csúcson nő csak egy különleges kövirózsa, ami nincs máshol a környéken. Ha visz magával abból, az elég bizonyíték, hogy felmászott.

Megkordul a gyomra. Egész nap nem tudott enni izgalmában. Iszik, hogy legalább valami legyen a gyomrában. Feltámad a szél, szürke felhők kezdik elfedni a napsütést. Bár nem hozott kabátot sem, Juli nem fázik, hiszen elég megterhelő az órákig tartó felfele gyaloglás. Kezd szédülni az éhségtől, de már nemsokára eléri a meredély alját. Nem szabad visszafordulnia! Meg kell tennie! Meg tudja tenni - próbálja bíztatni magát, de érzi, hogy kezd leesni a vércukor szintje. "Nem baj, az adrenalin csodákra képes. Amint elkezdek felmászni a sziklán, nem lesz gond."

• Juli! Hahó Juli! - a távolról jövő hang egyik bátyjához, Márkhoz tartozik. A hegy lábánál áll Gergővel, és a szülőkkel.
• Mi a fenét csinálsz édes lányom? - édesanyja kétségbe van esve - Gyere le azonnal! És ha leesel? Meg is halhatsz!
• És akkor mi van? - csattan fel lánya - Úgysem tűnne fel senkinek! Hiszen nem áll velem szóba senki, úgy érzem magam, mint valami láthatatlan szellem. Nem fogok hiányozni senkinek.
• Ez nem igaz drágám! - kapcsolódik be édesapja is - Mi nagyon szeretünk!
• Komolyan? Hát ez valahogy nem tűnt fel még sose.
• Hé, Beszari - Gergő mindig így hívja - most már elindulhatsz visszafele. Elérted a sziklafal alját, nincs tovább.
• Azt te csak hiszed.
• Hogy mi?! Fel akarsz mászni? Ne csináld! Megőrültél? Még mi sem tudunk oda felmászni.
• Nem tudtok? Vagy nem mertek? Beszarik vagytok mindketten! Értitek? Semmirekellő, gyáva, beszari alakok vagytok, akik megkeserítették az életemet! Elegem van belőletek! Ezt figyeljétek! - azzal ledobja hátizsákját a földre, és elkezd felmászni a meredélyen.

Az eleje könnyű; bár szinte függőleges a fal, sok kiszögellés van, amire rá lehet lépni, meg lehet fogni. Aztán a kis padkák megszűnnek. Rettenetesen fél, izzad, és szédül az éhségtől. De már hamarosan fél úton van.

• Juli! Hagyd abba! - édesanyja már hisztériázik. Nem törődik vele. Olyan jól esett kiabálni testvéreivel. Egy kis elégtételt érez, és ez erőt ad neki.

Meglát egy apró mélyedést bal lába felett. Igen, oda be tud lépni, utána még egyszer átfog a karjaival, feljebb lép jobb lábbal is, és fent is lesz a csúcson.

Kezd megkönnyebbülni, amikor jobb keze alól kitörik a kődarab, amibe kapaszkodott. Felsikkant ijedtében, és hallja, hogy anyja ugyanígy tesz. Bátyjai kiabálnak, hogy másszon le azonnal. De már úgyse tud. Erős széllökés érkezik, Juli meginog. Nagyon kell igyekeznie, hogy ne essen le. A fáradságtól remegnek a karjai, alig bírja tartani magát.

Hát itt a vége. Tudja, hogy ezt nem fogja túlélni. Nincs már fogás a sziklán, és még hiányzik az a két méter. De akkor sem adja fel, a célját véghez viszi! Végig gondolja, mit fog csinálni. Jobb lábával erősen elrugaszkodik, és meghúzza magát még bal karral, növelve a lendületet. Így van rá esély, hogy jobb kezével eléri a csúcsot. Lát is egy kövirózsát, amit ugrás közben le tudna szakítani, ha ügyes.

"Hát akkor, rajta!" Elrugaszkodik... megvan! Sikerült elkapnia a rózsát!

Soha nem volt még ilyen boldog, mint most, és már nem is lesz. Egyre gyorsabban, megállíthatatlanul zuhan.

"Nem vagyok Beszari!"

Takács Anna

Szárnyalás

Szerelmes szemekkel nézek fel az égre

Hol felhők közt sas madár süvít a szélbe

Szárnyait megnyújtja a zord végtelenbe

De teste nem mozdul, csak feje tekint körbe

És látja a célt, hová két szárnya viszi

De ha szíve rideg, a célt elvesztheti

Mert csak az talál rá a boldogságra

Ki sas madárként erővel,

De szívvel száll a magasságba

Füstben

Kúszik, mászik

Éjsötétbe

Füstje száll a

Messzeségbe

Villám hasít

Derék billen

Szerelmes pár

Tovalibben

Tépi, marja

Tüdőd falja

Tested vérét

Megkavarja

Pénztől lobban

Halál dísze

Elveszik a

Szádnak íze

Kéz a kézben

Ketten állunk

És hiába

Kiabálunk

Dajka Boglárka

Mi vagyunk....

Mi vagyunk a csendes eső nyári napsütésben

egy lehulló virág az ősz közelében.

Mi vagyunk a halk zokogás fénylő vidámságban

egy szép emlék a múlt tavában.

Mi vagyunk a kőszénből kialakult gyémántok

a hóesésben fejlődött virágok.

Mi vagyunk a hullám az alföldön

a bágyadt arcból előtörő öröm.

Mi vagyunk a mosoly a keserű bánatban

a kis halak a patakban.

Mi vagyunk a felhő mögül előtörő szivárvány

egy éjszakai égbolton felemelő holdsugár.

Mi vagyunk a hajnal egy borús éjszaka után

egy pillangó a tavaszi rét határán.

Mi vagyunk a fénylő déli napsugár

és mi vagyunk az élet e föld határán.

Annyira szeretnék...

Annyira szeretnék szaladni a zöld füvön

hiszen ez oly csodás öröm.

Annyira szeretnék szállni a szél szárnyán

madár lenni akár csak egy órán át.

Annyira szeretnék úszni a mélykék óceánban

úgy mint a kishalak a patak árjában.

Annyira szeretnék felmászni a legmagasabb csúcsra

azért hogy boldogságomat kikiáltsam millió darabra.

Annyira szeretnék újra vidám embereket látni

és a szomorúságot jó időre elzárni.

Annyira szeretnék fürödni a mosolyok tavában

nem a könnyektől harsogó patakok zajában.

Annyira szeretnék lecsúszni a szivárványon

ennél többre nem is vágyom.

Annyira szeretnék belekiálltani az éjszakába

úgy hogy senkinek a fülét ne bántsa.

Annyira szeretnék gondtalanul aludni

azért hogy álmomat ne tudja semmi megzavarni.

Annyira szeretnék a felhőkön ugrálni

hiszen onnan mindent belátni.

Annyira szeretnék gondtalanul élni

úgy hogy szívemet a bánat messze elkerüli.

És annyira szeretnék...igazából nincs több kívánságom

csak az hogy legalább egy valóra váljon.

Kovács Péter (Karancsalja)

Az utolsó út

A férfi az utolsó üzleti útjára készült. Következő hónapban nyugdíjba vonul. Az új gépsor utolsó szerződési feltételeit véglegesíteni utaznak Svájcba. Sem gépkocsiban, sem repülőgépen nem számolt veszéllyel. A fővárosba kellett eljutnia a hajnalban ötkor induló géphez. Főnökéhez és másik kollegájához a repülőtéren csatlakozik. A vidéki városkából gépkocsijával indul útnak. Úgy kalkulált háromkor elindulva kényelmesen odaér.

No, de az útviszonyok! Nappal esett a hó. Már napok óta kisebb-nagyobb hullámban szórja fehér pelyheit az ég. Az időnként rövid időre tisztuló felhőzetből át-át tör a napsugár. Csupán arra jó, hogy a hó-paplan alatt vékony réteget olvasszon, s tegye jegessé az utat. De menni kell. Felesége aggódva vette tudomásul a kényszert.

Egy órára ébresztőt rendelt mobilján magának. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Öt napig lesz távol, mert még két helyen előzetesen megnézik a sorok működését. Nem lehet melléfogni. De hát a főnök is ott lesz! Igaz, kollegájával kettőjüké a szakmai felelősség. Próbálta átgondolni még egyszer, de már ezerszer megtették. Hagyta tehát gondolatait.

Gondolt inkább az ötnapi távollétre kedvesétől. Valahányszor nélküle ment, mert a szakmai utak ilyenek voltak, mindig rossz érzése volt. A feszített program mellett sosem mulasztottak széttekintést a városban, az országban, ahol jártak. Akármily keveset is láthattak. De ezt akkor csak ő, kedvese nélkül látta. Pedig mindig vele szerette felfedezni az ismeretlent.

Tizenegyre járt. Odakint csend volt a hóesés már régen elállt. A nyugalmas éjszaka csendjét a hókotró zaja bolygatta meg elhaladtában. Alvó feleségéhez fordult. A sötétben kereste arcát. Kis ideig hallgatta pihegését, egyenletes levegő vételét. Fürkészte a kedves arcot, s hogy fel ne ébressze alig érintve csókolta meg. De felébredt, s a még révedő szemei megpillantva őt, rámosolygott. Átölelték egymást. Feküdtek szótlanul, de már egyikük sem aludt. Az utolsó órában ölelkeztek, szerették egymást. Szenvedélyesebben is, mint mostanában. Talán az elválás utáni hiányérzet "igérete"? Vagy megéreztek valamit...? Nehéz volt a kelés, nehéz volt az indulás.

Az út viszonylag tiszta volt, de két sávon járható. Az ég tiszta, ragyogtak a csillagok. Hova tűnt a napközbeni felhőzet? A kocsi lassan, de bemelegedett, az induláskori hidegben azonban elgémberedtek ujjai. Lassacskán azok is kiengedtek.

Milyen jó lenne, ha felesége itt ülne mellette. Elgondolta, amint együtt mennének a csodás svájci kisvároska utcáin. Beszippantanák az egész országot átható tehéntrágya illatát. Igen, illatát, mondta azután, amikor először érkezett vissza egy ilyen útjáról. Hozzátartozott az országhoz, mint a monumentális hegyek, amit ugyan nem mászott meg, csak lenyűgözte a látványa. Hozzátartozott, mint a sajt, amit a kis gazdaságok sajtüzemeiben készítettek. Hozzátartozott, mint az erdőcskék övezete dús legelők a sziklás csúcsok tövében.

Időközben felhők kúsztak az égre. Az iménti ragyogás, amely szinte nappali fényben világította az utat, megszűnni látszott. Előbb a hold rejtette el magát, majd sorra a csillagok is eldugták fényüket. Egyedül rótta a kilométereket. Senki sem kelt útra ilyen korán, ilyen időben. Kanyargós útszakaszhoz érkezett. Fehér pihék táncoltak a szélvédő előtt. Egyre sűrűbben kellett járatni az ablaktörlőt. Egyre lassabban mehetett, de időben kell érkezni. Hegyek árnyékában vezetett az út. Jegesedett. Érezte a gumik könnyebb mozgását. Kanyart kanyar követett. A hó felrakódott a törlőlapátokon kívüli szélvédő mezőn. Egyre nehezebb a kilátás. Az út széle, a középső vonal egyre nehezebben lett észrevehető. Ösztönösen a közép felé húzódott. Ismerte az útszakaszt. De a hó, a jegesedő út, a kanyar ... A kanyar...

A hegy itt kitüremlett az útig, sötét árnyat vetve rá, gátolva a jó kilátást. Egy felvillanó fény. A sötét és azt követő hirtelen világosság megzavarta. A jármű is feltűnt a kanyar, a hegy mögül. Ösztönösen jobbra kormányzott. Hirtelen mozdulat volt. Egy rántás a kormánykeréken vissza. Hiba volt.

Egy pördülés... Egy puffanás ... Mélységes csend.... Előre hajolva, feje a kirepült szélvédő helyén. A hópihék tarkójára ülnek. A vörössé vált cseppek patakként folynak le arcán. Mellkasa a kormánykeréken, furcsa együttlétben. Jobb karja alá, a kormányba szorult. Kissé szétszakadtak tagjai. De még egyben? Balkarja a kinyílt ajtón lóg ki. Furcsa póz. Épségben így nem lehet helyezkedni. Körülötte csend és mindenütt fehérség. Szemét behunyta, fájdalmat nem érzett... Valami süvítést hall. Valahol messze, messze... Valahol világosságot észlel. Emberi hangok, véli kihűlőben... Érzi, megragadják. Fájdalmat most sem érez. Az út jár az eszében, ami előtte van. Nem ahová készült. Hanem az, a végtelen. Hát egyedül megy? Hol van a kedvese? Hogy együtt lássák a szépet. Valami egyre süvit, valami rázza. Pedig ő nem mozog.

Nyugalom, megint megragadják. Hideg az asztal. Valaki homlokára teszi kezét. Hát itt van mégis vele? Együtt mennek tovább? Nem, ez nem Ő. Ez nem az Ő keze. Ennek kórház szaga van.

És ő egyedül ment tovább. Letérve az eddigi útról megint elindult. Szürkült megint az ég. De hiszen már reggel lesz, a gép már indul. Miért sötétedik? Miért nem hallja a gép zaját?

Szemei már nem akarnak látni. Fülei már nem akarnak hallani. Érzékelni már nem érzékel. Ment az utolsó útján, de felvillant még az utolsó éjszaka. Kedvese arcát vitte magával.

Zsendülőben

Az egysávos, de két kocsi számára szűkösen mért út a hegy oldalában helyenként meredekebben, máshol enyhén emelkedve kanyargott. Jobboldalon az ágaskodó gyertyánok csak sejttették, de így nem láthatták a csúcsot. Egyébként is a hegynek ezen a szakaszán már domborultabb volt. Közel jártak a tetőhöz. Balra a keskeny padkán ritkábban meredeztek a fák. Alattuk a hirtelen mélyülő hegyoldal a fák csúcsait is mélyre vitte, így a völgyben húzódó falu, párától elmosódó képe látszott. Megállította őket a látvány.

Az útnak egy kissé kiszélesedő szakaszán egy beugró, ritkaság, két-kocsinyi hely és a szélén még pihenésre alkalmas tisztásocska is adódott. Félrehúzódtak, kiszálltak. Hatalmas, lapos szikla a meredély tetején. Bogát próbálta megmozgatni, mennyire stabil? Nem mozdult el, alkalmas leülésre. A terebélyes darab kissé benyúlt a meredély fölé így még lábukat lógatva is ülhettek volna, csodálva a vászonra kívánkozó tájat. Csillag azonban visszafogta és beljebb leült, majd felpattant. Nyáridő, perzselő nap volt. A kő váratlan forrósága csípte a combját, amit a sort szabaddá tett. A kocsiból kivette a még kezdeti portyázásaikor néhányszor szolgálatot tett plédet. Ráterítette sziklapadra és jólesően elnyúlt rajta. Lassacskán sütött át rajta a meleg kő heve, hozzászoktatva bőrét. Bogát állt a peremen, nézelődött. Mintha előtűntek volna a szemközti, távoli várrom vonalai.

Visszafordult, és más vonalak ragadták meg szemét. Kedvese vonalai kecsesebbek voltak. A sort és a póló róla már lekívánkozott. Meglátva a csábító testet, feladta az előző látványt, s lefeküdt mellé. Azt a másikat csodálni később is ráérnek. Feküdtek egyelőre szótlanul, fölöttük, köröttük zsongtak a méhek, darazsak. Ő most behunyt szemében képzelve futotta végig a testet, ami olyan kedves neki. Testét átjárta a melegség. De nem attól, amit a kő ontott, hanem a valóságtól, hogy itt van megint mellette. Oldalra fordult és átölelte. Csillag, a színlelt alvásában mosolygott, de szemét nem nyitotta. Bogát megcsókolta, s ekkor a lány is átkarolta, egymásba olvadtak. Nem törődtek a külvilággal, de rajtuk kívül nem is volt más. Az ölelkezésben egyszer csak megcsúszott a férfi teste. Hirtelen felültek. Azt gondolták, a kő kezd szaladni. De nem, csupán kissé lejtős volt. Jót nevettek ijedelmükön. A férfi fantáziája megindult. Elképzelte, amint összeölelkezve csúsznak lefelé egy kő tetején a fák között. Bizarr látvány, még képzelve is.

Motorzúgás zavarta meg a képzelgést. Szemével méregette, elfér-e? Nem mozdult, elfér. Az andalító melegben ültek tovább, megnyugodva, a lány hozzásimulva, ő a vállát átkarolva. Tudta, a lány mire gondol. S a lány is, hogy ő mire. Sokszor volt úgy, egymás szavába vágva kezdtek hozzá ugyanahhoz. Csillag mondta akkor, először. - Olyan jó, hogy egyformán gondolkodunk. - Aztán a kis kétkedés belül - Mindig így lesz? - Azóta is, és olykor mondják "olyan jó, hogy egyformán gondolkodunk", és együtt nevetnek.

Az autó elhaladt, lefelé, amerről ők jöttek. Szedelődzködni kezdtek. Felkapkodták könnyű nyári ruháikat. Cinkos mosollyal egymásra nézve pillantottak a kőre, amely apró ijedelmet okozott, és amire emlékezni fognak. A kocsi szélvédőjén a meg-megtapadt egy-két, röptében becsapódó bogár tetemet letörölték és indultak tovább. Fent a csúcson a kilátóhoz igyekeztek. Csillag nem akart felmenni. Bogát arra gondolt, talán elég volt neki mára egyszer a "csúcson". A lányt azonban szédítette a karcsúsága által látszatra magasabbá váló kilátó látványa. Mégis engedett és a csigalépcsőkön lassan lépegetve emelkedett. Talán tovább tartott, mint autóval a hegytetőig. Röpke ideig szemlélték a távoli Tátrát és az itthoni dombokat, szétszórt falvakat. Lejjebb a Naptól csillogott a Csillagvizsgáló kupolája. Csillagnak elég volt, mert szédült. Elég az odalenti kilátás is! ... Nagy sóhaj. Végre lent!

A hegy oldalán fekvő faluban betértek a hangulatos kis csárdába. Csupán egy asztalnál várt ebédjére egy hasonló pár. Ők csak frissítőt ittak, majd kisétáltak a csárda melletti ritkás erdőbe. Égig érő bükkfák által képzett körben leültek a füvön. Elnyúltak. A lombkoronák égbe vesző gyűrűjében, mint ablakon néztek át, s látták az átúszó felhőket. Csillagnak és Bogátnak úgy tűnt mintha ők úsznának.

A kényelmes szélességű kétsávos hegyi szerpentinen gördültek lefelé, de boldogságuk felfelé ívelt.

JUHÁSZ PÉTER

VIBRÁCIÓ

/avagy egy blueskoncert emlékére..../

Különös vibráló sejtek rajai

rohannak bolygó méhkas acélrácsán át

a vörös folyam lüktető tűzgolyó árnyéka

robbanó felhők halálordítása sikolt.

Mozdulnak az idegek ernyedt rostjai

ritmust dobolnak a fortyogó szellemfalakon át

átszűrődő hangok kopognak a dobhártyán

éhes a Bluesvarázsló, kelyhében reszkető lávalabda .

A levegő húrjai elégnek sápadt fényében

míg a füst kócosan utat tör a torokban

az izzadt félhomályt gitár sikolya szakítja szét

hangcsóva mordul bele az éji lüktetésbe.

Zúgó harmatcseppek parázslanak arcod katlanában

lázrózsák üvöltenek a tüdő lombjai között

a repülő farkasmadár lebegő jeleket harap

halott árnyékod széttépték izzó szörnyeim.

Végül harmonikaízű zuhanás járja át a testet

Lassú ébredésbe fojtó kihunyó dörrenés

Vert tűzpiros árnyak lepkeszárnyra kapnak

Némán odébblök pusztító kezével.

VÁR

A fák mögött az árnyék tündérszemében

áll még a megnemépült vár.

Minden hídja borongva hívja,

Várja az útrakelt hadat.

Borostyán semmik

lesik a napból szőtt mesék szavát,

hiába dalnok félkész gitárján

álmokat kerget - s az idő csak elmegy - ,

de a fák rejtekéből, amonnan délről

jön már a had,

s közben a fák mögött sóhajt a Nap.

VÁGYÚT

mezők földszín illata,

tarlók sötét

fák közt suhogó éj,

madarak, sziklák foga,

kemény-csontos

erek-húsos, folyók még

lányok nevető ruhákban

vonatok, stoppos áll megint

eső hull, korog

magánya édes, messzire néz

lelkét adja végtelennek;

vagy csak sétál céltalan

szőnyegsátor vánkosa

hálózsák keringő világtalan

minden út veszélye,

mámor halál a társa

messze giliszta erdők közé,

repülne tengerek mélyére

valamit keresetlen múló

tökéllyel,

vágyúton villamossal

égbolt alján fénykígyó.

Török Nándor

Három történet

A kismadár

Kemény, kicsi teste

elmerült a hóban csendesen.

Pihekönnyű sóhaj szállt a csillagok felé,

és csak egy korai gyöngyvirág sejtette

az ébredő kökénybokrok alatt,

hogy az elmaradt dal miatt

szomorú a hajnal.

A napraforgó

Hunyorgó csillagszemekkel kísérte

a mindenség fényes arcát,

és keringve róla álmodott,

mert azt hitte a balga,

hogy miatta van a lángoló ékszer

ott fenn az égen.

A hópehely

Szép volt és tiszta.

Szoknyája fehéren, puhán lebegett,

és pajkos tánca megigézett téged is.

Kacagtál, mikor

szempilládra huppant megpihenni.

Tetszett leheletnyi érintése,

mely szokatlan volt és kellemes.

Érte nyúltál,

hogy tenyeredbe fogd és megsimogasd,

de parázsló ujjaid közt semmivé lett,

és úgy érezted, hogy becsaptak.

Tavaszvágyó

Naiv álmod ködén, mi körötted lebeg,

áttör egy fénysugár a színes fák alatt,

szemedbe hunyorít, incselkedik veled,

tenyeredbe fognád, de ő tovább halad.

Tenyeredbe fognád, de ő tovább halad.

Ne félj, majd visszatér hozzád megpihenni,

gondozza fészkedet, hűséges társ marad,

tavaszi örömöd nem zavarja semmi,

óvatosan a fény pártás hajadba kap.

Óvatosan a fény pártás hajadba kap.

Derekad öleli, keringőzik véled,

s az utolsó táncnál szívedből kiharap,

búcsúcsókja fájó, de azért reméled:

e seben át hozzád mindig besüt a Nap.

E seben át hozzád mindig besüt a Nap.

A múló nyár gyorsan ordas őszbe fordul,

hegedni kezd a seb, s lankadni kezd a kény,

szobád ajtaja, ha sötéten nyikordul,

lelkedben pislogni kezd újra a remény.

Lelkedben pislogni kezd újra a remény.

Epilógus:

Szobád ajtaja, ha sötéten nyikordul,

ne bizakodj nagyon, jeges szél nyitja azt,

ki belép, jól tudod nem kér és nem koldul,

újra kisgyerek vagy, s még vágynád a tavaszt.

Újra kisgyerek vagy, s még vágynád a tavaszt.

Búcsúzás

Álltam az esőben,

és a cseppek peregtek arcomon.

Álltál az esőben,

és a cseppek gördültek arcodon.

Álltunk az esőben,

arcunk a vízfátyolban összeért,

és én tudtam,

hogy azt a forró gyöngyszemet,

mi arcomra hullva égetett,

nem a felhők nemzették fölöttünk.

Tóth Ágnes

Kósza rajz

Megszületnek tollam alól

a betűk, majd lecsúsznak

a papírról. Életre kelnek.

Valami szépet rajzolnak.

Önmaguk varázsába esnek.

Formáznak téged, álmainkat,

gondolatainkat.

Falra festik, ami volt amit

megálmodnak neked s nekem.

Ablakot nyitnak majd egy

ajtót min kilépsz.

Kósza egy rajz.

De te vagy benne.

Átölelsz.

Magával ragad a pillanat.

Mint eső hull rám a

betűk értelme.

Egymás kezét fogják.

Vissza sétálnak tollam alá.

Rám mosolyog az ég.

S te velem maradsz.

Ki vagy te?

Nem tudhatja senki

ki vagy te!

Mézédes csendben

suttogó.

Létező mégis elbújó.

Szívemre szerelmet,

papíromra szavakat

varázsoló.

Néha keserű néha édes,

kinek titka ez az egész élet.

Az vagy nekem!

Négy fal közt a magányom.

Szomjat kereső számnak

a csók.

Bánatomban a mindig

vigasztaló.

Örömömben titkon

ölelő karod.

Tekintetemnek fénye

és útja Te vagy!

Gyökerek

A múltam anyám s apám.

Nagyszülők gyökértelenül

sétálnak bennem.

Emlékek nélküli napok.

Halovány képek.

Minden hajszál eret

az élet széttépett.

S újra kellett éledni,

megtalálni önmagam.

Szólni a múltnak, hogy

ne hagyjon magamra.

Mert fáj a magány és

fáj az örökös harc.

Tán szépet hoztam e világnak

halvány színt és szót.

Bennem mégis ordít

mi kívülről csak mosoly.

Könnyeket gyűjt az idő

és gyökeret ereszthet

végre életem ott, hol

halottnak hittem

a reményeket.

Hát ragyogj

Ne kérdezd tőlem hol

van Isten. Ne mond

azt sem, hogy nincsen.

Amit én hiszek róla,

az az én hitem.

Nézz bele a világba!

Földre és fel az égre!

Tele van csodával.

Mégis kérdőjellel

rakod tele életed.

Mert nem hiszel,

de ha bajban vagy

Istenhez fohászkodsz!

Olyan egyszerű az élet,

csak szeretni kéne.

Útravalónak kaptad

e kincset s a fényt

mely elkísér utadon.

Parányi része vagy

a világnak de Isten

fényében ott ragyogsz.

Mert te vagy az egyetlen

csodája mibe önmagát

belerakta. Hát ragyogj.

KUI JÁNOS

inkarnáció

megállapodtam magammal

nem leszek bátortalan határozottan

állok és várom hogy a nem ismert

órára megérkezzenek a megtépázott

merész álmok megállok és látom

a hullámokkal áradó érzelmek

csapkodják a nem létező kaput

Érkeznek, benyitnak s megállnak

a terítetlen asztal körül kezdődik

a szervezetlen tanácskozás nyelvek

nélkül olyan díszbeszéd hangzik el

hogy az ismeretlen arcok földerülnek

újabb nem hívott vendéget várnak

érkezése bizonytalan ám tudják

úton van s lám hirtelen bekopog

a tiszta gondolat s helyet követel

magának

A fekete fejkendő bánata

Az én anyám a kibuggyanó rügy,

a kibomló bimbó, édesanyám

a virág szépsége, az életet termő

fájdalom, az angyalok jósága,

ő az anyaföld biztonsága

a nyári nap delének nyugalma,

a szorgos munka verítéke,

az esőre forduló borongós idő

szomorúsága, ő a csillagos ég

varázsos derűje, édesanyám

a fekete fejkendő súlyos bánata.

Ünneplem hát, és köszöntöm

a most kibuggyanó rügyet, szépségét,

az életet termő fájdalmat, az angyalok

jóságát.

Ünneplem a nyári nap delének

nyugalmát, a szorgos munka

verítékét, az esőre forduló

borongós idő szomorúságát,

a csillagos ég varázsos derűjét:

a fekete fejkendő súlyos bánatát.

A kis libapásztor

Harmatos hajnal köszöntötte az ébredőket. Már világos volt, a Nap vörösre festette az égbolt alsó karimáját. Az ég kékje élénk színével azt ígérte: nem kell esőre várni. Élénk hangok közvetítették az állatok ébredezését. A kakas kukorékolása emelkedett ki közülük, s elég gyakran ismételgette. Arra aztán mozgolódni kezdett a gazda, és ébresztette a család tagjait. Anya követte őt, és a napi eledelt bepakolta egy vászontarisznyába. A reggelit is magukkal vitték, mert még igen korán volt ahhoz, hogy otthon elfogyasszák. Felébredtek a ház fiataljai is, és indulhattak a mezőre. Andriska már várta az ébresztő szót - nem nagy örömmel -, tudta, hogy ő következik. Anya felrázta kisfiát, és szívére kötötte, hogy a pipékre* nagyon vigyázzon! Hajtsa ki őket a gyepre; az udvar kopasz volt, nem találtak zöldet. Törölgette szeméből az álmot, és ígérte édesanyjának, hogy minden rendben lesz.

- Én bízok benned. Jó gyermek vagy - mondta neki Anya -, nem akarok csalódni benned!

Azzal ő is elindult, és ment a többiek után. Andriska meg aludt tovább, elég sokára mászott ki az ágyból. A Nap jó magasra emelkedett, és forró sugarakat küldött a földre. A kikészített elemózsiáját elfogyasztotta, behúzta maga mögött az ajtót, és elébe állította a seprűt: az maradt a házőrző. Ő meg maga elé fogta a tizenhárom kislibát, és terelte őket a frissen zöldellő rétre. Csak egyedül volt, az idő egyhelyben állt, nem akart mozogni előre.

- Mit csináljak? - kérdezte magától. - Nem akarom becsapni Anyát.

Egy ideig küzdött magával, de nem tudott ellenállni a vágyának. Úgy érezte, mintha mellette hömpölyögne a patak friss, hideg vize. Lelki szemével látta, hogy benne lubickolnak a gyermektársai. Nem viaskodott tovább magával, hagyta a libákat Isten gondjaira, ő pedig meg sem állt, egy szuszra rohant a patakig. Kibújt vászoningéből - az könnyen ment, nem kellett vele viaskodnia -, s beugrott az üdítő habokba. A fürdőzés öröme elfelejtetett vele mindent. Mintha a libák nem is lettek volna. A hosszantartó lubickolásnak valahogy mégis véget vetette. Kimászott, kapta az ingét, és rohant a libákhoz. Számolnia sem kellett, ott feküdt előtte élettelenül a legszebb kisliba.

- Jaj, anyám! - kiáltott fel -, mi lesz most velem? Hogy számolok el szófogadatlanságom következményével? Minden elballagó perc azt juttatta eszébe, hogy hamarosan hazaérkeznek a kapások. Gondolta, hogy már ő is hazamehet. De mi lesz azután? - Behajtom a libákat az udvarra, én felmászok a szénapadlásra, behúzódok a széna mögé, mélyen a sarokba, magamra húzom a szénát, hátha nem találnak meg.

Hogy azután mi lesz, arra egy pillanatig sem gondolt. Ott remegett, hegyezte a fülét: hall-e valamilyen hangokat. Egyszer aztán azok is megjelentek. Hozzákezdtek az otthoni teendők rendezéséhez, s úgy el voltak foglalva, hogy sem Andrisra, sem a libákra nem gondoltak. A pipék a hátsóudvarban telepedtek le, a kis libapásztor meg ott cidrizett a szénapadláson. Apának jutott eszébe, hogy megétesse a libákat. Tere zöld burjánt hoztak magukkal, azt apróra vágta, beszórta darált kásával, nyakon ütötte egy kis vízzel, és eléjük szórta. Elégedetten nézte, ahogy kapkodták nemcsak a földről, de egymás csőréből is. Aztán számolgatni kezdte, s a tizenhárom helyett csak tizenkettőt olvasott.

- No, de hol van Andris? - kérdezte magától egy kicsit szégyenkezve, amiért eddig nem jutott eszébe. Hívta hát Anyát, és megkérdezte. - Ti se láttátok, hogy Andris nincs sehol? És egy pipe is hiányzik. Mindennel törődünk, csak vele nem. Hol keressük hát most?

Felkutatták a környéket, a rétre is elmentek. Azt tudták, hogy a pataknál ilyen későn már nem lehet, de azért oda is elmentek. A testvérei a barátoknál érdeklődtek: nem tudnak-e valamit róla. Az egyik fiúcska megkérdezte.

- Tán csak nem történt vele valami? - És kezdte mondani. - Délelőtt együtt fürödtünk a patakban. Jól érezte magát, de aztán egyszer csak kapta az ingét, és elszaladt anélkül, hogy mondott volna valamit. Azóta mi sem tudunk róla.

- Köszönöm, kis testvér - mondta neki Andris bátyja -, talán ennyi is elég lesz, hogy a nyomára akadjunk. Evvel ment haza.

- Ha egy kisliba hiányzik, azzal összefüggésbe lehet Andris eltűnése. Elveszített valamilyen módon egy pipét, és félelmében úgy döntött, hogy nem találkozhat velünk. Hát bujkál valahol.

- Én még megnézem egy helyen - csillant fel a szeme Apának -, arra eddig nem gondoltam.

Tovább nem folytatva ment, és felmászott a létrán a szénapadlásra. És ott már nem tévedhetett: Andris keserves sírását hallotta. Széjjelszórta maga előtt a szénát, és anélkül, hogy dorgálta volna, ölébe vette a fiát, és vigasztalni kezdte.

- Kisfiam, miért félsz te tőlünk? Soha arra okot nem adtunk. Tudod, hogy nagyon szeretünk téged, te vagy öreg éveinknek minden reménye.

A család többi tagja megnyugodva várta, hogy leérjenek. A bátyja, aki különösen ragaszkodott hozzá, felé emelte mutatóujját, és mosolyogva fenyegette meg. Senkinek nem jutott eszébe a pipe. Büntetésre véletlenül sem gondoltak. Annak örültek igazán, hogy Andrisnak nem esett semmi baja.

*pipe = a tojásból kikelt, még pelyhes kisliba

Varga Jenőné Haller Ibolya

Életem

Nincs erőm folytatni már a múltat,

Hisz álmaim, vágyaim mind a porba hulltak!

De érzem, hogy eljön majd az a nap,

Amely szívemben egyszer örömöt hagy!

Mert az élet nem lehet olyan mostoha,

Hogy a szívem boldogságot ne érezzen soha!

Igérem, nem leszek többé szomorú,

Arcomat nem csúfíthatja el a sötét ború!

Néha már kémlelem a szürke eget,

Vajon mit jelentenek fent, az égi jelek?

Vajon ezek a jelek nekem most mit mutatnak,

Mily sors az, melyet nekem juttatnak?

Szívembe költözött már rég az egyensúly,

Az nekem boldogság, s már nem is új.

Megbékélni igyekszem sorsommal ma,

Hogy boldog lehessek majd holnapra!

Ha a lángoló tűz még a szívemben ég,

Emlékezni akarok a boldog napokra még,

De már nincs erőm folytatni a múltat,

Hisz álmaim, vágyaim, mind a porba hulltak!

---

Száll a fohászom

(2017-03-23)

Jó Istenem! Ma hozzád száll a fohászom,

mert látom, mily bánat ül már hazámon,

mért nyitottad oly tágra, élesre a szemem,

ettől fájó mindig most szívem és lelkem!

Az emlékem falán ma oly sok a keserűség,

hazám iránt kevesek szívében van hűség,

hol az a sok ember, s azok fájdalmas szava,

Kik ezt mondják ma, " nem eladó a HAZA!"

Ami tilos volt még nem is olyan rég,

az már nincs, távol van, mint a messzeség,

ma már itt sok mindent lehet,

ez ellen a törvény semmit sem tehet!

De, ha esténként rám kacsint a vén Hold,

szívem már nem boldog, mint régen volt,

nem tudok, nem hiszek már neki,

mert szívemben a múltat újra felidézi!

Még sokszor ezt mondom, ó Istenem,

a Te akaratodat, én oly jól ismerem,

hozzád száll ma is kesergőn fohászom,

kívánom, segíts áldásoddal a hazámon!

---

Őszi gondolatok a Margit- szigeten

Hallgatom a fák suttogó szavát,

Szagolom az ősznek édes illatát.

Nesztelenül lépegetek most veled,

A szigeten sétálva fogom még a kezed.

Suhan a szél az esti szürkületben,

A Duna árja zúg most rendületlen.

Még élnek a fák zöldellő színükben,

Örülök, hogy veled lehetek kettesben!

Táncol a napsugár a Duna vize fölött,

Egy érzés megbújik a boldogság mögött.

Muzsikál az est, szinte máris hallom,

Suhan az éj, s a szeretetet vallom.

Csodás az élet, mily jó, hogy élek,

Ha bánat jő, én akkor is remélek!

A szélcsengő a távolban kolompol,

Talán valaki most engemet korhol!

De én sosem gondolok majd rája,

Mert rajtam van a megbocsájtás ruhája!

Boldog vagyok, mert az akarok lenni,

Kérdezheted tőlem: Mit kell ezért tenni?

Talán mindent, talán ezért semmit,

De tudd, szeretni kell mindenkit!

Mert a szeretet az olyan ékszer,

Melyet átadni nem lehet kényszer!

Tudni illik, ma csak az lehet boldog,

Kinek szívében ott van, e legszebb dolog!

SZEDŐ TIBOR

A ciklámen színű kávés csésze

Az étkezőasztal közepén szomorkodott egymagában, a barna kávézacc aljára lecsurgott. Lelke sírdogálását elnyelte a tágas tér, vigasztaló levegő átkarolta kecses kis fülét. Kockás abrosz testét ölébe vette, ciklámen színű talpát cirógatta. Arany napsugár fényét a függöny szitaként megszűrte, langy melegével mosolyt csalt arcára.
A résnyire kinyitott ablakon leleményes szél lopódzott be, kezével kissé oldalba lökte a teás csészét. Ettől az ijedten arrébb hőkölt, váratlanul érte a behatás. Beszélt volna, de nem volt kivel, magában ugyan minek beszéljen, itt a falnak is füle van. Már a délelőtt árnyékán terpeszkedett, a sótartó kakukkos óra ütemére jobbra-balra dőlt. Délben Tamás megitta belőle kávéját, de most tisztára mosta kívül-belül. Ettől örömében fülig ért a szája, eljárta kedvenc csésze-táncát, porszemek követték a példáját, vele tartottak a mulatozásban.
A szomszéd rádiója áthallatszott a vékony gipszkarton falon. Este hatot ütött az óra, az égbolton a Nap helyet cserélt a Holddal, most ő teljesített szolgálatot. Csillagfény-nyalábok sárgán behatoltak a csukott ablakon, a fáradt szemekre álomport szórtak.

Karcolat rólam

Gyerekkorom emlékét kerítéshez kötöm, akkori énemet mély kútba dobom. Zabolátlan nevetésemet búzakalász magja őrzi, sós örömkönnyem száraz föld kérge alatt lapul. Boldog kiáltásom hegyek között rekedt, lábam nyomát tűző Nap homokba égette. Mosolyom csillogását fényképem rabul ejtette, leheletemet fa levele magába itta. Lelki terhemet a kék ég vállára vette, az éjszaka csodás álmaimat dédelgette. Tudatom szavait elmém terítőjére
hímezte, betűit szivárvány színeivel kifestette. Szerelmeim neve szívem falán díszelegnek, lelkem karosszékében múltam üldögél. Jelenem kinyitja jövőm kapuját, az udvarias szél keze utánam becsukja. Gyermekkoromat kerítéshez kötöttem, hűlt helye már, helyette mostani mivoltom a sikert megízleli.

Berci manó

Manóföldön télen a hegycsúcsokat hósapka fedi, éjszaka rájuk nehezedik a koromfekete, bársonyba öltöztetett ég. Füves réten nyáron színes pillangók kergetőznek, figyelmetlen porszem pocsolyába szédül.
Berci manó itt tengeti cseppet sem unalmas életét. Újságokat hord ki, megtölti az üres postaládákat. Kerékpárja koptatja az utat, verejtékét hagyja keréknyomával együtt a sárban. Friss pékáruk sorakoznak a kenyeres kocsiban, sós perec kedvence, langyos tejet hörpint hozzá mohó igyekezettel. A reggeli megvolt, várja a munkája.
Elkarikázik szélsebesen az újságos bódé irányába. Főnöke várja széles mosollyal, köszönés szava hagyja el száját. Kezébe nyomja a kiszállításra váró napilapokat, hozzátűzi a címeket névvel ellátva. Ezután nyakába veszi a falut és útnak indul. Most ősz van éppen, síró, sárguló falevelek integetnek felé, a ködtől az orra hegyéig sem lát. Vonszolja magát hegynek felfelé, olajozásra szoruló járműve keservesen gurul, nyikorgó hangokat ad ki. Körülötte fák levedlenek, rozsdás vértjeik földön hasalnak. Berci a tavaszt szereti legjobban, amikor rügyek fakadnak ki a növények ágain, és az élőlények termékenységi táncukat lejtik.
Főszereplőnk szép sorban kiosztja az újságokat, a postaládák nem maradnak árván. Az égbolt ábrázata délutáni színébe fordul, szeme körül sötét felhőráncok mutatkoznak. Esőt jósolt az időjárás-jelentő, jó lenne nem bőrig ázni. Már csepereg az áldás fentről. Védőeresz alá bújik őmanósága, annak teteje oltalmazza. Ahogy jött a zápor, úgy fogja sátorfáját, és továbbáll, a szürke fellegek is vele tartanak. Narancsvöröses tintát önt szét a Nap az égbolt hasa aljára.
Berci leteszi a lantot mára, derekasan helytállt. Látja távolról a faragott, fenyőfa kerítését. Kapujukban drága Rozikája várja ölelő karokkal. Hitvesi csókja ajkán nagyot cuppan. Bentről étel illata száll kifelé, beinvitálja őt. Finom a vacsora, méltó befejezése a napnak, nyugodt szívvel tehetünk pontot a történet végére.

Tündérmese

Álomország csalogató

kapuja tárva-nyitva,

gondolatom fáradt

vándora bebocsátást kér.

Fantáziám dalnoka díszes

lantjával megénekli e mesét,

csipetnyi vidámsággal

megfűszerezi sorait.

Tavasztündér rügybóbitákat

varázsol ébredező ágakra

varázspálcájával, kezével

üde harmatcseppeket

hint szét. Képzelete fürge

ecsetével zöldre festi a

természetet, simogató

leheletével felöltözteti

a fázós hajnalt.

Szétszórja édes mosolya aranyát,

halk lépte nyomát maga mögött

hagyja. Teste lágyan suhan a

szélben, ezüst selyemlepel

fedi meztelenségét. Csilingelő

hangja felkelti az álmos erdőt,

égkék szeme moha arcú sziklára

barátságosan rákacsint.

Szalmaszőke hajfürtjei gyengéden

borulnak vállára, porszemek játszva

kergetőznek sűrűjében.

Magányos farönkre leheveredik

megfáradt teste, madárcsicsergés hangjegyeiből

koszorút fon fejére.

Tarka pillangó orrára száll, szárnya

le-fel libben néma csendben, őzgida

mellette elszökken, félve visszanéz rá.

A Nap kitárja sugarait felé,

szeretetgyöngyei arca felszínén szétgurulnak.

Kis nyuszi ugrabugrál a fűben,

nyájas felhő árnyéka ölébe veszi.

Tündérkert virágai táncra

perdülnek, pitypang pihéit repteti a langyos szellő.

Egy haszontalan légy tulipán

kelyhébe pottyan, lénye fogságba ejti őt.

Tavasztündér bandukolt egész

nap, boldog szíve örömimát dobog.

Ideje haza térnie, várja őt tágas otthona.

Beköszönt az este, a Nap lemenőben,

vérző bíbor-ábrázattal búcsúzik. Lassan

fénylő csillagok gyülekeznek az égbolton,

koromfekete pizsamába bújik.

Az éjjel tyúkanyóként ül a hegyek ormára,

szemeivel a csodás kilátást kémleli.

Hold megveti boltíves, magaslati

ágyát, éberen napkeltéig

nyugodtan szunyókál.

SEPSI SÁNDOR

Várom a tavaszt

Várom a tavaszt, hogy szép idő legyen,

hogy szerelem foganjon szívemben,

s pillangóként röpködjek a boldogságtól,

hogy kifakadjak a szenvedélyes láztól.

Várom a nyarat, hogy forróság legyen,

hogy elárasszon a tüzes szerelem,

s önfeledt gyermekként kacagjak,

ha a reménybe vetett hitek élni hagynak.

Várom őt, hogy újra itt legyen,

hogy boldogság üljön árva lelkemen,

s itt maradjon végleg,

hogy átöleljen, megcsókoljon újra,

s elérjek az álmaimon túlra,

vagy maradok a halálomig félszeg.

Vár a szerelem

Közeleg a tavasz, érzem.

Bár még hűvösek a szelek,

s a tél nyomai itt pihennek lelkemen,

és sajgó ostorcsapásként jeleznek

nekem, hogy nem forrtak össze még,

az évek alatt rajta ejtett sebek,

s a szívem vigasztalná őt, de mindhiába,

az emlékek feledni nem engednek.

Hisz volt több magányos tél,

ám kevés volt a szerelmes tavasz,

s volt érzés, furcsa és ravasz,

mely még mélyen bennem él.

Közeleg a tavasz, érzem.

Kibújt a nap a felhők mögül,

s a magányom majd jobb létre szenderül,

ha rám talál újra a szerelem.

Tavasz van

Tavasz van, gyönyörű tavasz.

Bizseregnek a vágyak.

Lány és fiú szerelembe esnek,

s csak egymásra vágynak.

Tavasz van, szépséges tavasz.

Ez már tény és nem titok.

A szerelmespárok összebújnak,

mert örülnek, mert boldogok.

Tavasz van, gyönyörű tavasz.

Mindenki boldog és szerelmes.

A szél is örömtáncot jár,

hisz ő is társat keres.

Tavasz van, csodaszép tavasz.

S a szívek bezsongnak.

A fák mosolygó ágain,

apró, kis rügyek fakadnak.

Tavasz van, márciusi tavasz.

Engemet is elért a szerelem.

Mosoly virul arcomon.

A tavaszt ezért is szeretem.